Veteményeskert és visszér, Több tápanyag

Az otthoni gyümölcstermesztés előnyei

Teréz Teréz úgy halt meg, ahogy élt: tapintatosan. Eleinte észre se vette, mi történt, mosolygott rajta, hogy itt hever mellette, annyira szokatlan jelenség volt a lustálkodó Teréz, aki elaludt. Várt is egy darabig, csak aztán érintette meg, s előre mulatott rajta, mint pironkodik majd, ha ráeszmél, hogy ezen a reggelen nem ő ébresztette fel a férjét, hanem maga szorult ébresztésre, s a reggeli kávé sincs sehol.

A csepp lazaság, a mindennapi rend váratlan megbolydulása olyan vidámmá tette a kis öregurat, mintha hirtelen valami új, vonzó vonást fedezett volna fel Teréz annyi ideje ismert arcán vagy egyéniségében. Komikus gondolat volt, hogy Teréz álomszuszék, nevetett, mikor megrázta a vállát, még akkor is, mikor ráhajolt, hogy megnézze, miért nem moccan hát.

Amikor már látta az öregasszony arcát, amelyen olyan félreérthetetlenül rajta volt a halál érintése, mintha már réges-régen elhagyta volna az élők világát, nem csak néhány negyedórája, nem akart hinni a megváltozott szájnak, orrnak, nyitott szemnek, magára hajította a köntösét, és kirohant a lakásból. Most elfelejtette, hogy gyönge és reumás, hogy olykor szabálytalanul ver a szíve, és fulladni is szokott, mindent elfelejtett számtalan betegsége közül, amelyből Teréz, a látszólag vasegészségű Teréz olyan végtelen türelemmel gyógyítgatta, az se jutott eszébe, hogy irtózik az idegenektől, és nem érintkezik az emeleti lakókkal.

Hogy Szollárék ajtót nyitottak, csak beesett az előszobába, sírt és zihált. Szollárné visszaugrott előle, azt hitte, eszét vesztette, de mikor végre megértette, miről van szó, tüstént átvette az irányítást. Tamást, aki veteményeskert és visszér tízévesek pusztíthatatlan vidámságával és kíváncsiságával leskelődött mellettük, kiparancsolta a kertbe játszani, Szollárt leültette a telefonhoz, próbáljon meg valakit felhajszolni az orvosi ügyeleten, maga veteményeskert és visszér lefutott a földszinti lakásba.

Veteményeskert és visszér életében nem járt még benne, holott ebben a házban lakott több mint tizenhárom éve, Tamás is itt született, és ő szívesen barátkozott volna a lentiekkel, hiába voltak annyival idősebbek nála, ám sose jutott be, mert a kis öregúr meg a felesége annyira nem óhajtottak barátkozni, melyik kötés a legjobb a visszér a visszér elleni harisnyanadrág ára pár meddő kísérlet után abba kellett hagynia a veteményeskert és visszér.

Nem volt megsértődve, mert a lentiekhez nem járt látogató, szemmel láthatólag nem csak őket nem kívánták a falaik közé; senkit.

Visszér. Mit lehet és mit nem?

Most végre beléphetett, s őszintén azt remélte, csak pánik fogta el az öregembert, nem lesz itt olyan nagy baj, a néni olyan volt mindig, mint az élet, szép kerek arca piros és mosolygó. Ám Teréz halott volt, és Szollárnénak ijedtében és részvétében nem jutott eszébe semmi más vigasztalás, csak az, hogy járjon a kis öregúr ezentúl őhozzájuk étkezni, neki igazán mindegy, háromra főz-e vagy négyre, vagy ha jobban tetszik így, leküldi neki az ételt, a fizetésben majd megegyeznek.

A földszinti lakó nem felelt az ajánlatra, még csak meg se köszönte, odaült a felesége mellé, s Szollárné látta, hogy amint csak az erejéből telik, előrerántja, majd visszafekteti Teréz mellére az öregasszony ellazult karjait. Előre-vissza, előre-vissza. A felső lakó elsírta magát, s kifutott a szobából, elviselhetetlen látvány volt ez a meddő birkózás az enyészettel, a kedves, hosszú ujjú hálóingbe bújtatott, holt karok mozgatása.

Szollár eleinte ellenkezett, mikor bejelentette, részt fognak venni a temetésen, ő nehezebben bocsátotta meg, hogy a lentiek semmibe vették a felesége közeledési kísérleteit, de persze azért elment, s utóbb örült is neki, hogy megtette, legalább így többen voltak a koporsó körül. A csorgó esőben gördülő gyászautó mögött így is igen csepp gyülekezet haladt, a pap, aki láthatólag unta a szertartást, a kántor, aki mindig oldalra nézett, annyira irritálta a kis öregúr zokogása, ők ketten, a lenti lakó meg egy még sclera visszér kis öregúrnál is idősebb aggastyán, aki késve érkezett a temetésre, kezet se rázott az özveggyel, pedig a megszólalásig hasonlított Terézhez, nyilván a bátyja lehetett.

Szollárék emlékezete szerint ez se fordult meg soha a házukban. A kis öregember nem tudott válaszolni bánatában a részvételés mindig azonos mondataira, csak nézett Szollárékra kivörösödött, tanácstalan szemével, a rokon, akihez kénytelen-kelletlen szintén odamentek, hasonlóképpen néma volt, de kicsit diadalittas is, mint azok a nagyon öreg emberek, akik valahol örülnek, ha maguknál veteményeskert és visszér temetnek el, méghozzá egy makacs húgot, aki világéletében a maga feje után ment, veteményeskert és visszér akinek nem kellett a világból senki, csak a férje.

Ha a kis öregúr támaszt várhatott vagy akart volna várni valahonnan, azok csak Szollárék lehettek, mert a kétlakásos háznak nem volt még házmestere sem, ki-ki rendben tartotta a maga előterét, az utca seprésére a szomszéd házfelügyelőt fogadták meg.

Szollárné a temetés után leszalasztotta a fiát az alsó lakóhoz, hogy megtudja, veteményeskert és visszér hozzájuk vacsorázni ezen a szomorú lenmagolaj a visszér kezelésében, vagy ő küldje-e le az ételt.

Tamás azzal ment vissza, a bácsi már ágyból kelt ki ajtót nyitni, pedig még hat óra se volt, azt veteményeskert és visszér, nem megy fel, kosztot se kér, se most, se semmikor, szeretne békén és egyedül lenni. Szollár mondott egy cifrát a hálátlan szemtelenjére, ugyan mit ugrál, nemhogy kezet csókolna, amiért valaki törődik vele, hisz nincs a nyavalyásnak senkije, de Szollárné a fejét csóválta, tűnődve karikákat rajzolt a mutatóujjával az asztalterítőre, aztán váratlanul magához húzta és összecsókolta a fiát.

Tamás kelletlenül védekezett, a részvét meg a hirtelen támadt aggodalom, hogy mindnyájunknak el kell mennünk egyszer, nem jutott el a tudatáig. Rendkívül komikusnak találta a lenti lakót, mert akkor is sírt, mikor neki ajtót nyitott, öregember létére, s a sok könnytől csupa csapzott volt a bajusza. Teréz gondosan ápolta nagy fehér haját, hajvize friss illatát beitták a párnahuzatok. Szolláréknál szólt a televízió, leharsogott, mintha ez a nap is csak olyan volna, mint a másik, s ennek az öregember furcsamód még örült is.

Az este, külsőségeiben, annyira olyan volt, mint bármilyen más csütörtöki nap, hogy veteményeskert és visszér valószínűnek látszott Teréz visszatérése, üzenete vagy az, hogy érte jön, és magával viszi. Teréznek voltak olykor önálló útjai az alatt az ötvenkét év alatt, amíg a felesége volt, és elhagyott a kedvéért egy nyűgös, gyanakvó és rosszindulatú családot. Ha úgy volna, ahogy a temetőben látszott, ha teljesen lehetetlen volna, amiben reménykedem, nem szólna fenn a zene, Szollárné nem engedné, az igen jó asszony.

Alvók futása

Azért muzsikálnak, mert visszajön, üzen, vagy elvisz engem is. Valami tévedés van itt napok óta.

• Hatályos:
• Október A testvérféltékenység A testvérféltékenységgel már Káin és Ábel bibliai történetében is találkozunk.
• Köszöntöm az oldalamon kedves látogató!
• Visszérhőmérséklet 37
• kert-növények-minden téma jöhet:) - Index Fórum
• Gén – ez a kifejezés ez a kifejezés sok helyen megtalálható a feszekpanzio.hu weboldalon.
• A két baktérium, közeli rokonságuk ellenére, számos
• Tematikus könyvajánlók - Bácstudástár

Majd rendbe jön. Minden megoldódik. Üzen, hazajön vagy elvisz. Sose hagyott még egyedül. Törte a fejét, mivel is kezdte Teréz a reggelt, s csodálkozott, milyen nehezen rekonstruálja napjaik menetét; míg a felesége élt, sose gondolta végig, mi előzi meg a reggeli kávéját. Fogta a szatyrot, s indult a közértbe, iparkodott, mert attól rettegett, Szollárné megint leküldi hozzá Tamást valami ajánlattal, s az öregúr világéletében gyűlölte a gyerekeket, félt tőlük, éles hangjuktól, kiszámíthatatlan felüvöltéseiktől, szálló labdáiktól, kíváncsiságuktól, erejüktől.

Teréz szeretett volna gyereket, ez volt az egyetlen, ami miatt a maguk csöndes módján olykor összecsatáztak, de aztán ebben a kérdésben is ő győzött, mert soha Teréz nem tett az akarata ellen semmiben.

Ezen megint el kellett magát sírnia. Kinyitotta a kaput, keze fejével elmázolta a könnyeit, s próbálta elképzelni, hogy ezentúl mindig így veteményeskert és visszér, esőben, veteményeskert és visszér, ha rosszul is van, mindig el kell látnia magát, ha ki akarja kerülni a Szollárék tolakodását.

Magának kell helytállnia, s talán kell is, hogy kitöltse valamivel a napot, különben megőrül. Kilépett az utcára, aztán megtorpant. Egy kutya feküdt a kis ház küszöbén; ahogy meghallotta a kapunyitást, felállt, felemelte a fejét, és a kis öregúr látta, hogy hosszúkás fekete arcából Teréz hűséges barna szeme néz rá a régi figyelő tekintettel, nem azzal a bádogpillantással, amellyel azon a reggelen holtan találta.

Úgy vert a szíve, hogy alig tudott lélegzeni. A kutyán örv volt, de az örvre spárgát kötött valaki póráz helyett, bundáján sárfoltok éktelenkedtek, s valahogy egyszerre volt sovány és kövér; bordáinak kosarán megfeszült a bőr a koplalástól, de a hasa mégis tömöttnek látszott. Hogy a kapu megnyílt, megrettent, s indulni akart tovább az esőbe, ám a kis öregúr elkapta a spárgát, és ráhurkolta a csuklójára.

Az ismerős szem reménykedve és aggodalommal kémlelte az arcát. Ahogy világéletében irtózott a gyerekektől, úgy szerette a kis öregúr az állatokat, utolsó veteményeskert és visszér két éve múlt ki, elgázolta egy autó, túl nagy bánat volt az elvesztése, akkor úgy döntöttek, nem tartanak többé semmit.

Volt gazdája, mert van nyakörve, de már régen bolyonghat. Valami gyerekek befoghatták, ezért a spárga. Idehúzódott az eső elől, fáradt és éhes. Ezt a szemet ismerem. Megtartom a kutyát. Ott is tudták, mi történt náluk, ismerték a kis öregurat, bár mindig a felesége járt bevásárolni, a fiatal lány, aki kiszolgálta, a legszebb kenyérből vágott neki, és túlcsurgatta a tejet a kannája száján, úgy iparkodott.

Hurka is jó, ha van. Bevitte magával, nem is nagyon kellett biztatnia, hogy kövesse.

Az előszobában megrázta a bundáját, s mélyen, hosszan szimatolt, mintha ezzel a nyújtott, különös lélegzéssel kérdezni akarna valamit. Vemhes volt. Ettől veteményeskert és visszér. Csak hím állatot tartottak mindig, irtózott attól a felelősségtől, amit az új ivadék jelentett volna.

A kutya megint ráemelte a szemét, s a kis öregúr úgy látta, szemrehányás csillog a szemében, és hallotta, hogy sír, mint Teréz sírt fiatalasszony korában annyiszor, amikor a gyerekkérdés szóba került.

Ezt egyszer már elintéztük. Tudod, hogy nem lehet. Ne is kívánd. Az asszony nem hitt a szemének, amikor este bekopogtatott, megkérdezte, áll-e még az ígéret, elvállalnák-e a kosztolását.

Illedelemből megvárta a férjét a válaszadással, ám Szollár azt mondta, csak kapjon kosztot tőlük a lenti lakó, mindketten valami suta diadalt éreztek, mintha egy évekig csukott kaput tudtak volna kinyitni végre, csak Tamás vágott pofákat, akinek a földszintre kellett hurcolnia a tálcákat ezentúl, de az anyja letorkolta, úgyis olyan lelketlen kamasszá fejlődik, legalább megfinomodik egy kicsit az öregúr mellett, aki ha tartózkodó is, művelt, szelíd, finom kis ember.

Vinni kell annak is valami csontot, mit, el ne felejtse. Az öregúr mosolygott, mikor meglátta a gonddal és szeretettel telirakott tálkák mellett a bádogtányért, veteményeskert és visszér főtt húst és puha csontokat. Majd Szollárék. Ezt a kisfiút különlegesen utálta, mert mindig beletaposott a virágágyaiba, s a kertben az ő ablakaik alatt gyötörte a bogarait, mielőtt tűre szúrta volna őket, néha meg más kölyköket csődített az udvarra, akikkel veteményeskert és visszér mászott, és letördelte a fiatal hajtásokat.

Most adott neki egy forintot fagylaltra, s leste, milyen képet vág; az éjszakát nagyrészt ébren töltötte, törte a fejét valamin, s reggel jókedvű volt, mert úgy érezte, talán megtalálta a megfelelő megoldást.

Szollár Tamás elvette a pénzt, morgott valamit, egyáltalán nem volt meghatva, úgy gondolta, elég csekély viszonzás azért a sok ételhurcolásért meg futkosásért, ami ezentúl rá vár. De így jó.

Ilyennek kell lennie. A kutya ismét mélyen lélegzett, majdnem emberi hanggal veteményeskert és visszér a becézésre. Elintézzük, ne félj. A kutya a vackán feküdt, a szokott helyén, a szoba sarkában, közel az ágyhoz, és szoptatott. Az öregúr pajtikának nevezte a fiút, ez azt jelentette, hogy pénzt ad, mostanában gyakrabban adott forintot, mint egyébkor, csaknem minden napon.

Tamás rábámult. A száraz ujjak között megzörrent egy tízes. Tamás nem értette, mit akar tőle. Odahajolt a kölykök felé, de az anyakutya mélyen, torokból morgott, akkor visszahúzódott. A tízes zörgött. Az öregember kék szeme úgy villogott a ráncok gyűrűjében, mint a fiataloké.

Tamáska elviszi. Úgy érezte, hirtelen megdagadt a nyelve, nem fér el a szájában. A kutya sóhajtott, megnyalta az egyik fiát, mintha értette volna a párbeszédet. Én szatyorba teszem a kiskutyákat, és kiadom neked az ablakon, te meg elviszed őket a folyóhoz és belehajigálod.

vilaglex - Érdekességek

Térülsz-fordulsz, tied a pénz. Egyszerű, nem? Tíz perc. Annyi sem. Igazán semmi. A gyerek nem felelt neki, nem is köszönt, úgy ment ki a vacsoratálcával.